Sarah Addison Allen könyvei eléggé egy kaptafára készülnek, azonban ha egy recept beválik, miért kellene változtatni: egy kis mágia, csipetnyi varázslat, szerethető karakterek, meghintve némi romantikával. Keverj bele komplikációt, rejtélyt és tádám.
Eddig 3 könyvét olvastam, mind hasonló volt, de mind tetszett. A varázslat tava nem érintett meg akkoriban nagyon, de 2017 óta is élénken él bennem a történet, ami azért mégiscsak mellette szól. A barackfa titka már jobban lekötött, valószínűleg azért is, mert tudtam mire számíthatok nagyjából. A csodálatos Waverly-kert után vártam a folytatását.
Olvasva és hallva a véleményeket nem tudtam mire számíhatok: valakik nagyon lehúzták, mások viszont az egekbe magasztalták, hogy mennyire varázslatos. Ami engem illet, azt hiszem mindkettő igaz valahol.
Jó volt régről ismert szereplőkkel találkozni, szép lassan felvenni a fonalat. Viszont a könyv első felével nem tudtam mit kezdeni, mondom ez miről szól most? Mi a történet? Mindenkiről volt mindenféle visszaemlékezés, irreleváns anekdoták, történetek. Szenvedés volt, néha oldalakot ugrottam át, míg azt nem érzékeltem, hogy vége a felesleges sztorinak és talán történik valami.
A második fele, vagy inkább az a könyv 2/3-a után már ismét magára talált az írónő: beindult a sztori, a karakterek sziporkáztak, egy helyütt majdnem viccesek is voltak.
Összességében nem volt egy jó élmény, szerencse, hogy nem volt olyan hosszú. Talán ha még egy kicsit várat magára a könyv, akkor nem kellett volna az oldalakat feltölteni mindenféle haszontalan dolgokkal.
