Imádom Edith személyiségét, lényét, úgy, ahogy van. A döntés című könyve (is) nagy hatással volt rám, ott megismerhetjük részletesen az életét, miken ment keresztül. Folyamatosan ámulatba ejt, hogy ezek után képes volt "normális"' életet élni, segítő szakmát kitanulni, családot alapítani, és a mai napig, 93 évesen (!) aktív életet élni. Bármiről is írna könyvet, biztos, hogy el szeretném olvasni. Nem volt ez Az ajándékkal sem másként.
Itt 12 fejezetbe szedve a páciensei tapasztalatán keresztül ismerhetünk meg problémákat, és minden fejezet végén ott a kulcs, mit tehetünk,hogy ezen változtassunk.
... a legrosszabb börtön nem az, ahova a nácik zártak. A legrosszabb börtön az, amit magam köré építettem.
Nem hosszú a könyv, akár egy nap alatt is ki lehetne olvasni, de nem akartam. Gondolkoztam az olvasottakon, volt, hogy fel is kavart kicsit némelyik történet, volt mit feldolgozni. Ami nagyon megragadt bennem, az az, hogy mindig van döntési lehetőségünk. Erre azt hiszem Edith a legjobb példa, hogy bebizonyítsa. Nekem ez egy nagyon fontos dolog, sok embernek alap ez, de szerintem sokszor észre sem vesszük hányszor döntünk vagy nem döntünk. Mindig dönthetünk, hogy másképp állunk valamihez, máshogy cselekszünk, kiszállunk a rossz megszokásokból/ dolgokból, változtatunk, cselekszünk, teszünk / vagy épp nem teszünk valamit.
Ne vond be a fokhagymát csokoládéval. Csábító összekeverni a reményt az idealizmussal, de az idealizmus csak a tagadás másik formája, a szenvedéssel való őszinte szembenézés elkerülésének módja. Abból nem származik rugalmasság és a szabadság, ha leplezzük a fájdalmunkat.
