Fredrik Backmannel a kapcsolatunk eléggé hullámzó: eleinte nagyon megszerettem, de aztán minél többet olvastam tőle, úgy éreztem egyre többnek az időnként hatásvadász stílusát. Aztán jöttek azok a vékony kis könyvecskék, ott kicsit el is hidegültünk egymástól. Viszont nem lehet elmenni a Hétköznapi szorongások olvasottsága és magas százaléka mellett, így nagyon kíváncsi lettem rá.
És most újra a szívembe lopta magát, tud ez a Fredrik valamit, az biztos.
„Ez a történet egy bankrablásról, egy lakásbemutatóról és egy túszdrámáról szól. Vagy inkább idiótákról. De talán nem csak ezekről.”
Egy szerencsétlen bankrabló, miután nem sikerült megszereznie a kért összeget a bankban, menekülőre fogja, és a véletlen egy lakásbemutató felé sodorja. Így az összes potenciális vásárlót és az ingatlanügynököt túszul ejti. Próbálja kitalálni hogyan tovább, a rendőrök körülvették az épületet, így marad és gondolkozik. Eközben megismeri a vásárlókat: a nyugdíjas párt, akik próbálnak minél jobb üzletet kötni, a várandós anyukát és a feleségét, akik otthont keresnek, egy bankigazgatót, aki nem túl kellemes személyiség, egy idős, csupaszív nénit, a betoji ingatlanost és egy fura alakot, aki nyúlfejet visel.
Mindegyikük történetéhez közelebb kerülünk, sőt, nemcsak az övékéhez, hanem a rendőr Jack és apukája életét is jobban megismerjük. Mindenkinek megvan a maga csomagja, néha nem is gondolnánk mi minden lakozik egy mosoly vagy egy mogorva ábrázat mögött.
A történet helyenként vidám, de többször szomorú, reális, megindító és tanulságos. Nem zavaró, hogy több ember van a főszerepben, igazából mintha mi magunk lennénk. Backman a végére minden szálat elvarr, nem maradnak nyitott kérdések. Szívesen ajánlom ezt a könyvet bárkinek, lehet valaki csak kellemesen kikapcsolódik, de lehet valakit mélyebben érint majd.
Én is küzdöttem/ küzdök nehézségekkel, és az alábbi idézet azért is érintett meg annyira, hogy idekerüljön, mert magam is átéltem ezt számtalanszor, de még a szűkebb baráti környezetemben is. Ha arról beszélek, hogy szorongok, (és akár ez meggátol valami hétköznapi cselekedetben), úgy néznek rám, mint ha egy másik bolygóról jöttem volna és valami értelmezhetetlen nyelven halandzsáznék. Így már inkább igyekszem erről nem nagyon beszélni, mert nem szeretem, hogy magyarázkodnom kell, és védenem magam, hogy ez "normális", nem csak én vagyok így... Nem őrült, aki segítséget kér, változni/ változtatni szeretne és pszichológushoz jár. (Kár, hogy mégis sokszor ezt éreztetik az emberrel.)
Backman is bevallja a könyv végén, ahol köszönetet mond, hogy bizony ő is járt több pszichológusnál, terapeutánál a pánikbetegségével. Ezzel, hogy ezt nyíltan felvállalta, még jobban kivívta a tiszteletem.
- Emlékszik, amikor az első alkalmak egyikén megkérdezte, meg tudom-e magyarázni, mi a pánikbetegség? Nem hiszem, hogy jó választ adtam rá.
- Most tud jobbat? - kérdezi Zara.
A pszichológus a fejét rázza. Zara kénytelen elmosolyodni. Aztán Nadia saját maga válaszol a kérdésre, nem a pszichológusképzésen, tanult mondatokkal, vagy mások szavaival:
- De tudja mit, Zara? Megtanultam, hogy segít, ha beszélünk róla.
Továbbra is azt gondolom, hogy a legtöbb ember sajnos több együttérzést kap a kollégáitól és a főnökeitől, ha egy reggel törődötten érkezik munkába, és azt mondja "másnapos vagyok", mint ha bevallaná, hogy "szorongok". Nap mint nap találkozunk emberekkel az utcán, akik ugyanúgy éreznek, mint maga vagy én, csak a többség nem tudja, mi is ez. Férfiak és nők hónapokon át járkálnak úgy, hogy nehezen kapnak levegőt, orvosról orvosra járnak, mert azt hiszik, a tüdejükkel van baj. Csak mert olyan átkozottul nehéz beismerni, hogy valami más ment tönkre. Hogy a lelkük fáj, mintha ólom volna a vérükben, és leírhatatlan nyomás nehezedik a mellkasukra. Az agyunk hazudik nekünk, amikor azt kiabálja, hogy meg fogunk halni. Nincs semmi baja a tüdőnknek, Zara. Maga meg én nem fogunk meghalni.
