A Montecore volt az író első magyarul megjelent könyve- régebben olvastam, így érdemes lesz valamikor újra olvasnom majd, de mély nyomot hagyott bennem, onnantól bérelt helye van nálam Jonasnak. Az Amikre nem emlékszem című könyve már annyira nem kapott el, ezt írtam róla "Örültem, hogy olvastam ezt a könyvet, de az a sejtésem, hogy ez egy olyan könyv lesz, amire nem emlékszem majd."- és azt kell mondjam bejött a jóslatom. De nem volt rossz, így nem szegte kedvem, hogy bátran neki kezdjek az Apazáradéknak.
Az egy olyan könyv, ami nem szól igazából semmi különösről, de úgy is fogalmazhatnám, hogy mindenről szól. Egy családregény, ami bárkinek ismerős lehet. Egy nagyapa félévente hazajár, mondhatjuk, hogy meglátogatni a családját, vagy adózási okokból... Ennek a látogatásnak a 10 napját követhetjük végig. A viszonya gyermekeivel teljesen elmérgesedett, mindenki a saját sebeit nyalogatja, a saját igazát szajkózza.
Mikor olvastam valamelyik fél szemszögét, tudtam vekük azonosulni: milyen nehéz, mikor a szülők nem követendő példaként állnak előttünk, de ugyanakkor a szülőnek is nehéz, ha a gyermeke nem becsüli meg.
A főszereplőknek nincs neve, van a "nagyapa, aki apa is egyben", a "fiú, aki apa is egyben", a " 4 éves", ésatöbbi. Ezt elég hamar megszoktam, és drukkoltam, hogy véletlenül se írja le a nevüket sehol. Nem akartam tudni.
A könyv már az elején elkapott, és vártam mi sül ki ebből, hogy rendeződnek a családi szálak, a személyes sorsok.
Azt kell mondjam ez a könyv ismét teli találat. Több helyütt olvastam, hogy Fredrik Backman-hez hasonlítják az írót. Ezt a hasonlóságot én is éreztem, de Jonas H.K javára. Míg Backman-nek tényleg vannak jól sikerült könyvei, nekem kicsit hatásvadász érzésem volt vele mindig ( -azt nem mondom, hogy nem jött be). J.H.K. valahogy intelligensebben ír (lehet nem ez a legmegfelelőbb szó) és hitelesebben.
