Ceceliával nem lehet mellényúlni. Ezért is jött ő A tanult lány után, hogy ne menjen el az olvasástól a kedvem.
A történet mondjuk nem ígérkezett túl vidámnak: Kittynek épp tönkre megy a karrierje, mikor barátnője a halálos ágyán megkéri, hogy írja meg a nagy sztoriját. Hát alapvetően nem voltam érfelvágós kedvemben, de azért nekiálltam a könyvnek.
Kitty újságírónő, egy sztorival azonban nagyon mellényúl, így a szakma kiveti magából, és rengeteg ellenséget szerez magának. A mindennapjait megkeserítik a gyűlölködők. A legjobb barátnője és egyben mentora halálos beteg. A pasija csak úgy lelép. Ezek nem egy boldog élet alapjai. Kitty utolsó esélye, hogy jól megírja a Constance által ráhagyományozott történetet, ami mindössze 100 név.
Semmi megjegyzés nincs hozzájuk, nyomozás/telefonálás után sem találja a kapcsolatot köztük. 2 hete van, és arra esélye sincs, hogy ennyi idő alatt mindannyiukkal tudjon beszélni és még a cikket is megírja. Azért nem adja fel, belevág, és felveszi a kapcsolatot pár névvel.
Először az idősek otthonába vezeti az útja, ahol sok mindent talál, csak nagy sztorit nem. Itt már kezd kétségbe esni, de azért folytatja, beszélget tovább az emberekkel.
És egyszer csak azt veszi észre, hogy ezek az emberek már az életének részei lettek, és a történetekből egyszer csak barátságok születtek.
Eleinte nem pörögtem rá erre a sztorira, egyrészt azért sem, mert nemrégiben olvastam Jojo Moyes Az utolsó szerelmes levél című könyvét, ahol szintén egy nagy sztorit kellett megírni. Másrészt az elejét kicsit darabosnak éreztem: túl sok mindenkit kellett megismerni. De aztán.... a könyv közepénél azt vettem észre, hogy már túllendültem mindennemű aggályomon, és érdekel mi sül ki ebből a 100 névből.
A könyv végére azt sem tudtam hova legyek már, annyira túlcsordult a szívem a sok széptől, jótól és emberi kedvességtől.
