Rég lettem ennyire ideges könyvtől... nem is tudom valaha lettem-e. Volt pár mélypont régebben is, például a Cheryl Strayed féle Vadon, vagy az Emma Hooper Etta és Otto stb... azok unalmasak voltak, feleslegesek, kitalációk. De itt a könyv közben szinte végig ideges voltam és feszült. A könyv elejében a rengeteg erőszakos tett miatt, a végén pedig még mindig a sok erőszakos cselekmény, emberi hülyeség miatt és kicsit kezdett sántítani a történet is.
Eléggé nyomatják ezt a könyvet, így biztos mindenkihez eljutott, akihez mégsem (szerencse fia) annak itt a sztori dióhéjban: Tara egy mormon család sokadik gyermekeként nő fel, erőszakos apukával és bátyóval. Iskolába nem járatják, de ez a csodalány kitör és tanul.
Tudom kicsit szarkasztikus vagyok, a történet alapból tetszett, érdekelt, azért is kezdtem el olvasni a könyvet. De a könyv feléig semmi tanulásról nincs szó, csak arról, hogy szivatják ezt a lányt, vagy hogy szivatja sokszor saját magát. Ilyenkor az ember tehetetlen, mikor hall egy gyerek bántalmazásról. Mondjuk azért felemelkedett a szemöldököm, hogy egy anya hogy képes azt végignézni, hogy a férje konkrétan életveszélynek teszi ki a családját többször is, vagy hogy egyik gyereke elég komoly sérüléseket okoz a másiknak (nem ritkán). Azt gondolnám egy anyából itt előjön a tigris. Na de nem itt. Ahol anyuka (és mindenki) elnézi a másik szenvedését, ha fáj/vérzik valami, és nem viszik orvoshoz, hisz az gyilkos, elég a nyílt törésre pár csepp növényi főzet. Már igazságtalannak éreztem, hogy ennyiszer megkísértik a sorsot, és mindig túlélik, megússzák. De a lényeg, hogy a könyv feléig még vártam, hátha eljön az áttörés, a nagy változás, a kitörés, mittomén, bármi, ami értelmet visz ebbe a leírásba.
Kiemelhetném, hogy apuka pszichésen beteg, de felesleges, a családban mindenki az, kivétel nélkül, csak a mérték változik. Az apja vallási fanatikus, várja a világvégét, de azért telefon, televízió és internet is belefér a mormon vallásba. Szóval Tara 17 évig tűri mindezt, közben segítene neki egy barátja, nagyija is, de nem, nem kell neki. Aztán 17 év után tanul 1-2 hónapot, ami elegendőnek bizonyul ahhoz, hogy bepótolja a kihagyott 12 évet... Felvételizik egyetemre, felveszik, bár még helyesen írni sem tud. Biztos csak a féltékenység szól belőlem, na de mindezek után bekerül a Cambridge-i egyetemre is, Harvardra is, mert már hogyne, és meglesz a PhD is.
Szóval úgy tűnik egy zseni, de például hónapok után sem esik le neki olyan alapvető dolog, hogy illene mosdó használat után kezet mosni, vagy nem szeméttelepen élni. Habár a lakótársak céloznak erre.
Egyetemen is próbál mindenki segíteni neki: fiúbarát, lánybarát, professzorok, pszichológus, de ő csak rohan haza, ennyi rémség után is azt hiszi megváltozik a családja. A könyv végére sem lett semmi áttörés, még mindig ott van benne, hogy valamikor majd hazamegy, nem írta, hogy lett egy hosszabb kapcsolata, család, barátok bármi. Azt elhiszem, hogy nehéz elhagyni a családot vagy kitörni egy ilyen helyzetből, de amit szenvedett 17 év alatt, ott bennem nem maradt kétség, hogy megtudja csinálni, és emiatt is csalódtam, hogy nem, mégsem tudta. Ha későbbiekben is érte egy újabb pofon, akkor is mindig úgy volt, hogy na most aztán majd vége a Családdal, de aztán mégsem. (Itt nem az egész családot kell érteni, pár menthető tagja volt, akikkel még eltud lenni: pár testvér, nagynéni stb)
Azoknak ajánlom a könyvet, akiknek alacsony a vérnyomása.
