Az állatos könyveknek mindig nehezen állok neki, felemás érzésem van: egyrészt borítékolom előre, látatlanban, hogy pár könnycsepp elfog hullni, biztos valami szívemnek kedves állat meghal; de másrészt tudom, hogy valami nagyszerűt fogok tanulni róluk, ismét megerősítik az állatokba vetett hitem és meghatódom.

Bár az elefántok annyira nem álltak eddig közel hozzám, sem a suttogás, azért jó könyvnek ígérkezett (és a borítója is nagyon megkapó): a szerzőt megkérték, hogy fogadjon be egy vadelefánt csordát, abból is egy makrancosabb fajtát vadrezervátumába, mert ha nem teszi, kilövik az állatokat.

Lawrence befogadja az állatokat, mindent megtesz, hogy ott tartsa őket, és megszokja ott a csorda, próbálkozásai eleinte majdnem kudarcba fulladnak.

Sokszor nehéz volt szembesülni a vadon törrvényeivel, hiába tudja az ember, hogy így megy, akkor is könyörtelenségnek tűnnek dolgok, még szerencse, hogy a könyvben nem volt túl sok ilyen!

A könyv nemcsak az elefántok életét mutatja, hanem a vadrezervátum mindennapjait is, mivel kell nap mint nap szembenézniük: természet, időjárás, vadorzók, túlszaporulat, tűz, összecsapások állatok között és zulu törzsi hiedelmek, szokások.

A könyvben a szerző többször is remekül megfogalmazza a gondolataimat, például a kedvtelésből vadászókról:

Miféle ember az, aki képes kilőni egy rémült tizenéves elefántot, ráadásul egy nőstényt? Csak hogy a nappalijában ízléstelenül kiállítsa a trófeát? Vagy a gyilkolás öröméért? És miféle rezervátum tulajodonos az, aki ilyen célra áruba bocsát egy kiszolgáltatott fiatal állatot?

Sosem ítélem el azokat, akik a fazékba valóért vadásznak. Bolygónk minden élőlénye, az oly meghatározó mikróbáktól kezdve, így vagy úgy vadászik valamire, hogy fenntartsa önmagát. Tetszik vagy nem, világunk alaptörvénye, hogy a rátermetebb éli túl a többit. De vadászni a puszta élvezetért, életet kioltani a gyilkolás izgalmáért az én szememben gyűlöletes dolog. Sok trófeavadásszal találkoztam életemben. egytől egyig nagy természetbarátoknak vallják magukat, ismerik és "imádják" a vadont: tetteiket szabályozott vadvilágmegőrzés igényével igazolják, és értőn fűszerezik a legdivatosabb ökológiai hívószavakkal.

 Vagy hogy milyen jelentéktelen dolgokon tudunk aggódni:

Minden vad élőlény tökéletes összhangban van a környezetével, tudja, mire rendeltetett, és együtt rezdül az egész bolygóval. Figyelme teljesen kifelé irányul. Nem úgy az ember- ő hajlamos befelé fordulva a maga életére összpontosítani, olyan problémákon tűnődik, felnagyítva őket, amelyekre az állatvilág ezredmásodpercnyi energiát sem pazarol. Az emberek zöme már föl sem ismeri a természeti világ nagyszerű rendjét, amelyben életnek és halálnak valódi jelentése van.

 Végig szimpatikus hangnemet ütött meg a szerző, tetszett a hozzáállása, ébersége, a könyv a felétől fogva egyre izgalmasabb lett. Pár fénykép is van az elefántokról, rezervátumról, amik még jobban segítettek, hogy elképzeljem a helyet, bár még több is lehetett volna :) Aranyos, érdekes, tanulságos és megható könyv!

A könyv befejezése pedig frappáns:

Ha van valami, amit helytelenítek, az a vadállatok – legyen elefánt vagy madár – befogása és megszelídítése.
Nekem akkor szép a kalitka, ha üres.

Miutána  szerző meghalt, a csorda odavonult a házához gyászolni:

https://moly.hu/konyvek/lawrence-anthony-graham-spence-elefantsuttogo