A kutyás /állatos könyveknek mindig félve állok neki, mert borítékolható, hogy sírás lesz a vége. Itt már a fülszöveg is sejtette, hogy ez itt sem lesz másként.

Épp nehéz időszakon vagyok túl, sírtam eleget, így gondoltam ez az egy plusz sírás már nem oszt, nem szoroz.

Figyelem, helyenként spoiler gyanú lesz.

A könyv sztorija dióhéjban: Lauren élete megspékelve a nagy kutyával helyenként. A hosszított verzió is ugyanez. A könyv első 2/3-a Laurenről szól, a nehézségekről, mint az alkohol és gyógyszerfüggő anyuka, ami a szülők házasságának széthullásához vezet. Főiskolai élmények, munkakeresés, futás, barátnők, barátok. A könyv ezen-nagyobb részében persze volt szó a kutyáról, mintegy mellékszereplőnek éreztem.

Aztán miután kiderül Gizelle (a kutya) betegsége, úgy érzi mindent kiakar hozni az életéből: elviszi kocsikázni, kirándulni, fagyizni. Ebből kicsit számomra az derült ki mennyire nem ismeri a kutyákat és az igényeiket. Említi is a könyvben, hogy valaki szóvá tette milyen önző dolog volt a részéről ez az egész, és osztom az illető véleményét. De remélem azért a kutya érezte az igyekezetet legalább és örült neki.

Gizelle egy szerethető angol masztiff, 70-80 kg. Nem sok gondot okoz, végig kitart gazdája mellett, legjobb barátnők lesznek. Minden fejezet elején van egy kép róla, bár nem a legjobb minőségűek, azért szerettem őket nézni. Egyedül Gizelle tündérisége miatt adtam a könyvre 4.4-et, ha elvonatkoztatnék tőle, kapna talán 3.0-t. Maximum.

Szóval a könyv első nagy részében Lauren életét láthatjuk, bár itt átugrunk pár évet, mert írta, hogy volt külföldön tanulni, arról nem szól a fáma, akkor mi volt hőn szeretett kutyájával. Gondolom otthon hagyta. Főiskola további részén együtt bandáznak, majd úgy találja jónak a csaj, hogy elmegy New Yorkba és egy falat kis lakásban remek helye lesz a kutyának. Hova tovább, imádni fogja a zsúfolt utcákat, a minimális zöld területet. Bocsánat, de azt gondoltam, ez a csaj egy tipikus amerikai buta liba. Mondjuk a fejére azért nem ejtették, mert kíválóan tudta, hogy húzzon le erről annyi bőrt, amennyit lehet.

Egyrészt tele van reklámmal: Apple, Asics és Gap.

Másrészt a kutya szenvedését jó hosszasan leírta, csak az altatás volt majd 10 oldal. Pontosan nem számoltam, mert azokat átlapoztam. Eléggé Marley meg Én érzésem volt, amiből szintén csak annyi maradt meg, hogy az állatszerető népnek kitépik a szívét. Lauren is ezt csinálta, az altatás előtti napot terjedelmesen leírta, az utolsó vacsora, az utolsó ez, az utolsó az. Majd a reggelt is. Itt már zokogtam, már vesztettem el állatokat, sajnos egyet nekem kellett elvinni altatásra ( mondjuk én egy oldalban le tudnám írni az esetet...). Plusz van is pár állatunk, eközött vannak idősek is. Így már nem láttam a könnyeimtől, amikor elértem az altatáshoz. Na mondom ezt nem fogom végig szenvedni, és jól tettem, csak lapoztam, lapoztam, lapoztam, beleolvastam, és még mindig azt taglalta. Gondolom a szerkesztők kiadták az ukázt, hogy na ezt szépen fejtsd ki, ha igaz ha sem. Roppant mód hatásvadásznak éreztem, és a könyv értékéhez nem adott semmit, hanem levont. Miért nem fejtette ki a jó dolgokat is ennyire? Miért nem mesélt arról az időszakról, mikor tett a kutyára és külföldre ment? Persze, az nem növelte volna az eladásokat.

Summa summárum, nem tetszett a könyv. A kutya igen, miatta megérte elolvasni, hogy megismerhessem. De kicsit mérges vagyok, valahogy úgy érzem átvertek: mert nagy részében nem kutyás könyv, ahol meg igen, ott csak a szívembe szútrák a tőrt. És szerintem minden állatszerető és állattartó embernek van hasonló esete, ahol nagyon szeret egy tündéri állatot, aki idővel elmegy.

Micsoda jó hír, hogy Lauren már be is töltötte a Gizelle hagyta űrt egy másik kutyával ( ez a kutyi is cuki! )

https://moly.hu/konyvek/lauren-fern-watt-egy-kutya-bakancslistaja