Egy kihívás kapcsán keresgéltem olasz szerzőktől könyveket, és valahogy ennek a leírása megfogott: Dolomitok, élethosszig tartó barátság, hegyi túrák.
Pietro szülei vesznek a hegyekben egy nyaralót, hogy elvonulhassanak a nagyváros elől, és élhessenek igazi szemvedélyüknek: a hegyeknek. Pietro is feltalálja magát itt: összeismerkedik Brunóval, akivel együtt veszik nyakukba a környéket. A két fiú különbözik egymástól, mégis megtalálják a közös hangot.
Pietro próbál olyan fia lenni az apjának, amilyet úgy gondolja, hogy szeretne, de egyszer csak rájön, hogy meg kell találja saját magát. Így eltávolodnak, majd mikor már késő, próbálja valahogy megnyugtatni magát.
- Nem rossz hely - feleltem.
- Dehogynem. Nem gondoltam, hogy vissza kell jönnöm. De hogy is mondják: néha, hogy előrehaladjunk, hátra kell lépnünk egyet. Persze csak ha van benned elég alázat, hogy felismerd.
Végig követhetjük Pietro és az apja kapcsolatát, Bruno és az apja viharos helyzetét, és Pietro és Bruno barátságát, ami bármi is történjék, biztosan áll ott, mint a hegyek.
Nagyon szépek a tájleírások, ha nem lennék tériszonyos, máris indulnék én is megmászni egy hegyet. A könyv/ író stílusára végig jellemző, hogy egyszerű és tiszta (a szó legjobb értelmében). Nem vagyok biztos benne, hogy minden metafora vagy rejtett mondanivaló átjött nekem, vagy, hogy volt-e egyáltalán, de mindenképpen egy békés, kellemes olvasás volt. 
