Erre a könyvre már régóta kíváncsi voltam, de aztán valahogy lekerült a listámról, majd szerencsére aztán vissza is került. Az elejétől a végéig egy nagy morális dilemma az egész, és a végén sem tudtam eldönteni, mi lett volna a helyes, és magam sem tudom hogy cselekednék hasonló helyzetben.
Érzelmileg felkavaró történet, ahol időnként nagyon bíztam, hogy minden jól alakul, de a nehézsége a dolgoknak az, hogy ami az egyik családnak jó, az a másiknak tragédia. Olvasás alatt izgultam, drukkoltam, reménykedtem és sírtam.
Tom munkát kap, ő a Janusz- szikla világítótorony őre, ami a háborús évek után megnyugvás lesz neki. Ez egy zavartalan hely, az ellátmányt hozó hajó is csak 3 havonta jön. Feleségével Isabellel élnek itt ketten, boldogságukat beárnyékolja valami: Isabel háromszor vetél el, amitől teljesen összetörik.
És mikor egy napon a hullámok egy férfi testét és egy síró csecsemőt sodornak partra egy kis csónakban, megkezdődik a menny és pokol kálváriája. Ez vajon isteni jel, hogy így kárpótolja őket a folyamatos veszteségekért? Vagy egy szerencsés véletlen, hogy megmenekült a kisbaba, akinek az anyukája valahol aggódik érte?
A jó és a rossz időnként olyan, mint két nyomorult kígyó: úgy összegabalyodnak, hogy nem tudod eldönteni, melyik melyik, amíg le nem puffantottad mind a kettőt. Akkor pedig már késő.
Csodaszép napokat élnek meg, ahogy Lucy cseperedik velük, a maguk kis világában a Janusz-sziklán, de folyamatosan ott a kétség, hogy meddig tart az örömük, és megérdemlik-e.
Hannah már szellemként él évek óta, de nem adja fel a reményt, hogy egy nap viszont látja a kislányát. Mindenki bolondnak tartja, akkor sem hisznek neki, mikor levelet kap, melyben tudatják vele, hogy a kislánya él. Ennél többet nem írok a történetről, mert már így is sok mindent elárultam.
Film is készült belőle, hát nem tartom valószínűnek, hogy a közeljövőben megnézem, nem szeretném ismét ennek az érzelmi kavalkádnak kitenni a szívem.
Bár ez nem az a békés, könnyed, kikapcsolódó olvasmány, nagyon szerettem, csodálatos történet.
– De hát hogyan? Hogyan tudsz túllépni ezeken a dolgokon, drágám? – kérdezte annak idején a férjétől. – Rengeteg baj ért, mégis mindig boldog vagy. Hogy csinálod?
– Így döntöttem – felelte Frank. – Választhatom azt, hogy a múltban rekedek, és szép lassan elrohadok, mint az apám, de azt is, hogy elfelejtek mindent, és megbocsátok.
– De ez nem ilyen egyszerű!
Frank rávillantotta Hannah-ra jellegzetes mosolyát. – De hát kincsem, a gyűlölet sokkal kimerítőbb. Hiszen megbocsátani csak egyszer kell, haragudni viszont minden áldott nap, reggeltől estig. És mindvégig észben kell tartanod, hogy mi mindent szenvedtél el. – Frank itt elnevette magát, és eljátszotta, hogy megtörli a verejtékező homlokát. – Listát kéne készítenem, hosszú, hosszú listát, és ügyelnem kéne rá, hogy pontosan annyira gyűlöljem az azon szereplő embereket, amennyire kell. Hogy ezt a feladatomat is pedánsan, lelkiismeretesen teljesítsem, ahogy egy némethez illik! Nem, nem – folytatta immár komoly hangon Frank –, mindig van választásunk. Mindannyiunknak.
