Régóta megvan ez a könyv, érdekelt, de legalább ennyire tartottam is tőle. Azt gondoltam, hogy nyálas lesz (már bocsánat), melankólikus, hatásvadász.
Örülök, hogy végül sorra került, imádtam! Több generáción átívelő történet, aminek a hangulata rögtön beszippantott. Annyira szép volt a könyv, a történetek mint egy kincsesláda, szívmelengetőek, de nem giccses módon.
Lolly egyedül él a Lost- Lake partján, és bár még dolgozik, a memóriája kezd kihagyni időnként. Mikor lánya, Arden erről értesül, aggódni kezd. Egyedülálló anyaként a munkájába temetkezett, mikor a lánya, Lauren egyetemre ment. Ő is aggódik Lollyért, a nagymamájáért, így meggyőzi Ardent, hogy menjenek haza hozzá.
Segíteni szeretnék Lollyt, de egyre inkább úgy tűnik, hogy ők maguk szorulnak igazából segítségre. Arden hírből sem ismeri már a boldogságot, Lauren pedig nem szereti a szakot, amit választott.
Ami összeköti őket, az az emlékkarkötő. Lolly anyukájától kapta, a csilingelő medálok nem csak emlékek, hanem jókívánságok is. Fél, hogy nem fog emlékezni, így megosztja a medálok történetét a lányokkal, akiknek szintén van ilyen karkötője, bár Arden nem hordja. Arden és Lauren szemébe (is) könnyeket csalnak Lolly történetei.
A könyvet Wade Rouse írta Viola Shipman néven, az egyik nagymamája emlékére, aki megihlette ezt a történetet.
Tavaly névnapomra kaptam egy karkötőt, ami azóta üresen áll. A könyv olvasása közben rájöttem, hogy én is azt szeretném, ha megtölthetném emlékekkel!
