Kate Morton neve nem volt ismeretlen számomra, bár még nem olvastam tőle, róla és könyveiről többször is. A történetek mindig érdekesek, a borítók csodaszépek, így ideje volt sorra kerítenem.
Több könyvével is szemeztem indításnak, de megláttam ezt a borítót a könyvesboltban és hirtelen már a kasszánál találtam magam.
Elodie, aki levéltárosként dolgozik egy nap ráakad egy táskára: benne egy régi fényképpel egy csinos nőről, és mellette egy vázlatfüzet, amelyben a sok érdekes kép között akad egy ismerős is: egy kétormú ház rajza.
1862 nyarán ez a ház ad otthont Edwardnak és barátainak, akik nagyrészt művészek. Az ígéretesnek igérkező nyárnak azonban egy tragédia vet véget: egy lány meghal, valaki eltűnik a családi gyémánttal együtt.
Ez a sztori eladta magát, viszont ahogy elkezdtem olvasni, valami nem stimmelt. Nagyon lassan haladtam, kicsit vontatott volt, kicsit bonyolúlt: már-már indokolatlanul túl homályos.
Volt, hogy egy fejezetben először azt hittem, hogy egy szellem mesél. Majd azt hittem, hogy biztos én nem figyeltem elég jól és nem szellem, majd hogy mégis az. Valóban sokszor elkalandoztam olvasás közben- igaz esténként fáradtan szoktam olvasni a hosszú munkanapok után. Ettől függetlenül haladtam előre a történetben (fel sem merült, hogy félbehagyjam), mert érdekelt hogyan alakul, alapvetően tetszett a hangulat, a légkör. Kicsit sok volt a múltbeli szál: épphogy megértettem az egyiket, megkedveltem az adott embereket, már ugrottunk is máshova.
Minden rész jó volt, és minden összefüggött, végül összeállt az egész kép. Pár fejezet nélkül meglettem volna, és ami hiányzott: a jelen szál kicsit bővebb kifejtése, akár sorsuk alakulása. Jack egészen vicces volt, Elodie is elment, érdemes lett volna többet kihozni belőlük.
A könyv vége fájt, de tényleg. Hát nem hittem el, hogy ezt hogy engedhette bárki is a kezei közül, ahogy Madárkával végeztek. Rettentő ostoba megoldás volt és logikátlan.
Mindezektől függetlenül elhiszem, hogy van több ebben az írónőben, lehet nem a megfelelő könyvvel indítottam.
