Szóval az úgy volt, hogy már terveztük az utazást dél-Franciaországba, mikor a könyvesboltban megláttam a levendula mezős borítót, és láttam ott játszódik a történet, ahova megyünk, így nem elmélkedtem nagyon a könyv sorsán, megvettem.
Az út előtt kezdtem el olvasni, hogy ráhangolódjak a helyre, de aztán sok dolgom is volt, meg a sztori sem annyira kapott el, így kivittem magammal a nyaralásra. (Ahol szintén nem olvastam sokat.)
Emilie édesanyja halála után megörökli a Chateau-t, a gyász közben rengeteg minden szakad a nyakába. Ekkor bukkan fel Sebastian, aki önzetlenül mindenben kisegíti. Kiderül, hogy Sebastian nagymamája ismerte Emilie apját, így a lányt érdekli pontosan hogy is volt családja története.
A történet párhuzamosan halad a jelen és múlt szálon: a jelen nekem kissé unalmas volt az elején, a csaj nyikogása és ostobasága pedig fárasztott. A múlt viszont sokkal izgalmasabb volt háborúval, titkos ügynökökkel, ellenállással, durvasággal, szerelemmel és barátsággal.
A jelenben közben Emilie lassan (de tényleg lassan) kezdi összerakni a képet, hogy, akihez hozzáment, az nem is olyan jófej csávó, mint gondolta. Rájött, hogy érdemes valakit megismerni, mielőtt hozzámegyünk (nahát!). Fel-alá utazik Provence és Anglia között, a Chateau birtokán levő munkások beavatják a család múltjába, az Angliában élő ismerősei pedig a jelenébe.
A könyv vége egész izgalmasra és számomra szépre sikeredett. Örültem, hogy olvastam, de lehet ehhez hozzátett az is, hogy meglátogattam azt a falut, ahol ez a bizonyos Chateau szerepel. Voltak a könyvnek szép, érdekes, izgalmas (hiteles) részei, csak valahogy nekem nem volt egyben az egész.
