Azt hiszem még sosem olvastam egy könyvben ennyiszer a pszichedelikus és hippi szavakat. Meg is fogadtam, hogy az értékelésembe nem írom bele a p-betűs szót, de így említés szintjén mégis bekerült.
Vártam a könyvet, szeretem ezt a kategóriát: a magánnyomozó, aki laza, jófej és talpraesett, megy a nyomok után, közben vicces, néha veszélyes helyzetekbe keveredik, de megoldja a sztorit. Ettől a könyvtől is ezt vártam, a vélemények alapján (bár ott már gyanút kellett volna fogjak, mert azokban is mindben volt a p-betűs szó).
Alapvetően nem volt rossz könyv, de én nem szerettem annyira a füves képzelgéseket. Olyan volt, mint a Szívek szállodájában, ahol Lorelai folyton kávézott, valószínüleg az életben egy ember nem bírna annyit meginni. Itt egyfolytában szívott Doki, nehéz volt elképzelni, hogy bármi értelmesre képes ennyi cucc után.
Doki a nyomozó, akit megkeresnek egy üggyel, hogy járjon utána, innentől aztán zajlanak az események, megkeresik páran, minden ügy összefügg mindennel, mindenki tud valami hasznos infóval szolgálni az ügyéhez, mindenkinek van füve, mindenki szív, néha szexel közben, és vége lesz a könyvnek.
Voltak oldalak, amikor leírta, hogy mit álmodott beszívva, amit át kellett lapozzak, annyira unalmas volt és érdektelen. Sokszor nehezen követtem a fura nevű szereplőket, és a sztori sem tartott lázban. Inkább csak az volt, hogy mivel nemrég félbehagytam egy Anna Gavalda könyvet, nem akartam ismét letenni egy könyvet. Mint az Így jártam anyátokkal, az első 1-2 évad még jó volt, az utolsó jó pár már meglepően aggályos, de azért végigszenvedtem (az utolsó részeket tényleg szenvedni kellett), hogy megtudjam a végét.
Egyszer el lehet olvasni, de ha valaki ilyesmit keres, ajánlom inkább Lawrence Sanders vagy Raymond Chandler könyveit.
Film is készült a könyvből, amit én biztos nem fogok megnézni, de másnak hátha lesz kedve hozzá
