Először a borítója keltette fel az érdeklődésem, mert nagyon hasonlított a Backman könyvekére. Elolvastam a fülszöveget, ami a sztori nagy részét le is fedi, de az is szimpi volt: az idősotthon öt lakója bűnözőnek áll, mert az otthonban rossz a helyük, és egy dokumentum film alapján úgy látták, még a börtönnel is jobban járnának.

Eleinte nyüglődtem a könyvvel, annyira nem kötött le, közhelyes viccek voltak benne, félre is akartam tenni. De mivel nagyon nem szeretek könyvet félbe hagyni, ezért küzdöttem. A könyv fele körül már érdekelt, hogy mi lesz a vége.

Szóval a Gyémánt öregotthon lakói nem érzik jól magukat, mert szép lassan mindent megvonnak tőlük, finom ételt, kekszet, levegőzést. Mikor befizettek a helyre, akkor még más volt a szlogen, mintha nem lenne elég bajuk öreg korukra enélkül is.

Gondosan készülnek arra, hogy megváltoztassák az életüket, kitervelnek egy bűntényt, hogy majd börtönbe kerüljenek. Több hiba is csúszott a számításba, mint például hogy nagyon megtetszik nekik a gazdagok szabad élete.

Elkövetik az évtized/század rablását, mégcsak véletlenül sem gyanúsítanák őket. Mikor feladják magukat, akkor is azt hiszi a rendőrség, hogy a bolondját járatják velük.

Örültem, hogy a végére értem a könyvnek, viszont fura, hogy már rá pár napra sem tudtam felidézni mi is lett pontosan a vége. Csak az érzetre emlékeztem, hogy jó vagy rossz vége lett-e, de konkrétumok semmi. Azóta elolvastam még pár könyvet, és csak most jutottam oda, hogy írjak is róluk. Ez a könyv első körben be sem ugrott, hogy olvastam... Vagyis a könyv nem hagyott mély nyomot bennem, felejthető, így aki elolvassa, annak jó szórakozást, de az se bánja, aki kihagyja.

https://moly.hu/konyvek/catharina-ingelman-sundberg-rablas-uzsonnara