Felbuzdulván, hogy előre kiírt elvárásomat, vagyis - hogy legalább egy ember olvassa el, amit írok- 300%-al túlléptem(igen, ez 4 db lájkot jelent) , máris nekikezdek a tényleges írásnak. ( 4 lájk van, de egyik Édesanyám, akinél azért reméltem, hogy elolvassa :) ) Úgy tűnik minden bejegyzést matekkal kezdek, ami vicces, tekintve, hogy matekból gyenge voltam.

   Igazából nem voltam mindig nagy könyvmoly, most se vagyok az, rájöttem ez a szó se tetszik, hogy moly. Na mindegy. Gimnázium alatt a kötelezőket sem olvastam el (ezt kicsit mindig cikinek éreztem,mivel anyu könyvtáros volt), nem is tudom, hogy játszottam ki mindig a rendszert, persze tegyük hozzá általában nehéz, kornak nem megfelelő komoly könyvet erőltettek ránk. Emlékszem egyszer belekezdtem Jókai Aranyemberébe, és egy oldal után csuktam is be.  Lehet most már tetszene. 

Egy pánikbetegség alatt bekövetkezett szakítás kellett hozzá, hogy olvasni kezdjek-egyetemista koromban. Az akkori barátom anyujától kaptam egy Diana hercegnős könyvet korábban. Mikor szakított velem, jött egy pánikroham. Szüleimet megkértem, hogy szedjenek össze, de 2-3 óra volt, mire odaértek vidékről, így ki kellett töltsem az időt. Ez vagy 10 éve volt, még csak gagyi fon volt (szerencsére), így kezembe kaptam ezt a fent említett Diana könyvet, és mire odaértek a szüleim, nagyjából ki is olvastam. Úgy rémlik, hogy lekötött.

https://moly.hu/konyvek/judy-wade-az-igazsag

   Mint említettem, anyu könyvtáros volt, és mindig is sokat olvasott, így megkértem, hogy ajánljon pár könyvet, ami könyebb, vidám. Ekkor olvastam pár Rejtő Jenő klasszikust, Vavyan Fable Szennyből az angyalát, és egy könyvet, ami az egyik kedvencem lett, John Wain: Tél a hegyekbent. Ez utóbbira sajnálatos módon nem emlékszem, csak az érzésre, hogy szerettem olvasni, és nagyon örültem volna, ha lett volna még egy kötete, hangulatos könyv volt (nem túl sok eseménnyel). És biztos újra fogom olvasni, és ha idén, akkor beszámolok róla itt.

   Zongorázni 30 évesen kezdtem el. Jó,10 évesen pár hónapig nyektettek vele, de akkor kisírtam,hogy ne kelljen járnom, írtóztam tőle. (Egyszer azért mondtam le egy órát, mert kaptam egy oltást, és azt mondtam annyira fáj a  kezem , hogy nem tudok játszani így :D Ennnnnyire nem szerettem. ) Aztán miután harmadjára láttam az Életrevalók című filmet, úgy éreztem, hogy azt a szép zenét nekem is el kell tudnom egyszer játszani. És bár még ott nem tartok, hogy Ludovico Einaudit játszak, szépen haladok. Zongora tanárnőm közel 30 körül kezdett el újra harsonán játszani, megihlettem :) Így mindenkit bíztatok, hogy a kor nem lehet kifogás!

  Ps.:Ha így folytatom, filmajánló leszek, nem könyvajánló :D