Olasz szerzők utáni nézelődésem közben akadtam erre a könyvre. És, végül pont amiatt nem nyerte el a tetszésem, ami miatt felfigyeltem rá.
Anna nem boldog a férjével, így őt nem is viseli meg, amikor a férfi úgy dönt, hogy elhagyja a családját. A kislányuk, Ava azonban 3 napra sokkos állapotba kerül, nem eszik, nem alszik. Amikor kezd jobban lenni, fura dolgokat emleget. Bár ott van mellette Anna (az anyja), mégis az anyukáját keresi. Állandóan egy tengerparti képet rajzolgat, és a Fóka szigetre szeretne menni - haza.
Anna teljesen megrémül, orvoshoz is viszi a lányát. Úgy dönt, hogy egy kis szünet nem árthat, és szeretne a dolog végére járni, így elutaznak a szigetre.
Nagyon vágytam erre a szigeti hangulatra, ahol mindenki mindenkit ismer, barátságosak, béke van, nyugalom és csodaszép minden. De aztán annyira hasonlónak éreztem egy nemrégiben olvasott könyvhöz, hogy emiatt nem tudott úgy magával ragadni. (Ott is volt sziget, sokkolt kisgyermek, egy kis misztikum és romantika.) Lehet máskor jobban tetszett volna.
Olyan volt a sztori, mint egy 100 darabos összekevert puzzle, ahol a végére tökéletesen a helyére került minden. Szeretem alapból az ilyet, de itt kicsit már túl szép volt, és azt sem értettem teljesen, hogy alapból pár darab miért nem volt a helyén. (Mondjuk azért csak leesik egy nőnek, hogy vagy 10 éve viszonzatlan a szerelme...)
Ettől függetlenül jó volt elvonulni a Fóka szigetre és olyan emberek ölelését élvezni mint Shuna. Nekem viszont túl sok volt a misztikum és lehet a címkékre is nagyobb figyelmet kellene fordítanom a jövőben olvasás előtt.
Még a legdrágább dolgokat is magunk mögött kell hagyni néha; jön a dagály, és elviszi őket, és ha beléjük kapaszkodsz, megfulladsz.
