Közel két hete fejeztem be ezt a könyvet, és most utána kellett olvassak miről is szólt, hamar elhalványult az emléke.
Nem mondom, hogy rossz volt, vagy hogy bántam, hogy elolvastam. De úgy érzem azért a közel 500 oldal azért kicsit sok volt, és a rengeteg méltatás a könyv borítóján vagy az utolsó oldalakon is enyhe túlzás.
Olyan volt, mint egy lassú folyam, szépen lassan csordogáltak az események. Jó hangulata volt a könyvnek, és a végére egy két könnycseppet is sikerült kicsalnia a szememből.
Nem kell hibátlannak lenni azért, hogy az ember szerethető legyen.
Joel magának való férfi, sajnos van egy titka, ami megnehezíti, hogy beleszeressen valakibe: álmaiban időnként meglátja a jövőt, de csak azokkal álmodik, akiket szeret. Bár ez lehetne áldás is, ő átoknak éli meg, hisz nem könnyű, hogy folyamatosan fáradt, alvás gondjai vannak, ha pedig rosszat álmodik...
Aztán egyszer csak berobban az életébe Callie! Lassan bontakozik ki a kapcsolatuk, de mindketten jó hatással vannak a másikra. Addig a bizonyos álomig... Onnantól nincs visszaút.
Érdekes kérdés, hogy vajon jó-e, ha tudjuk mikor fogunk meghalni. Lehet ez 5 perc múlva vagy 50 év múlva is, de vajon nem okkal alakult így, hogy boldog tudatlanságban élünk? Nem árnyékolná-e be a mindennapokat, ha tudnánk hogy pl. 5 év múlva jön el a nap?
300 oldalig úgy mindegy volt nekem a történet: nem izgatott mi lesz a vége, vagy mi lesz a szereplőkkel, onnantól viszont kezdett egészen beindulni.
Kicsit rövidebben megírva ez egy sokkal jobb könyv is lehetett volna! Bár eleinte irritált pár dolog (mint például hogy Joelnek miért nincs valamilyen munkája) azért a szívemhez nőttek a szereplők.
Hát, lehet, hogy inkább kerülöm a kockázatokat. A szüleim mindig nagyon... józan gondolkodású emberek voltak. Ezért nem is tettem nagy utakat sehová. Egy helyben maradni valahogy mindig sokkal biztonságosabbnak tűnt. Mert... ha az ember nem kergeti az álmait, akkor nem is kell sajnálkoznia, ha nem teljesülnek.
