Nem vagyok az a fajta, aki egy 130 oldalas (2 óra alatt kényelmesen kiolvasható) könyvről teleregény véleményt ír, így ez nem lesz terjengős poszt.
Francia tanárom említette Modiano nevét, és lévén Nobel díjas író, gondoltam akkor vegyük fel a bookancslistára. Random választottam ezt a könyvét, érdekesnek tűnt a tartalom: Therese meglát egy sárgakabátos nőt a metróban, aki a Marokkóban meghalt anyjára emlékezteti. Elkezdi követni, végére akart járni, hogy az anyja valóban meghalt-e. Közben visszaemlékezik dolgokra, éli magányos életét. (A visszaemlékezésekből, és abból a tényből, hogy anyja bújkál előle, nem egy szerethető édesanya formálódott meg előttem.)
Rövid, olvasmányos könyv, érdekelt, hogy mi történik majd ezzel a hányattatott sorsú lánnyal. A könyv alapvetően depis, nyomasztó, de ez mégsem hat az emberre (pedig én elég érzékeny típus vagyok, mégsem lettem tőle rossz kedvű). Az okát nem tudom, hogy a könyv rövidsége, vagy a karakter megformálása miatt maradtam közömbös.
Minél jobban beleássa magát a saját múltjába Therese, annál jobban befordul, melyen újonnan szerzett gyógyszertáros ismerőse próbál segíteni. Érdekes, hogy pont, mikor egyenesbe fordulna az élete (van munkája, van férfi a képben, barátnő is), akkor szakad el nála a cérna.
Hogy megérdemelte-e Modiano a Nobel díjat? Biztos (nálam szakavatottam emberek döntöttek róla), ez alapján a könyv alapján nem tudtam eldönteni.
Patrick Modiano, miután megkapta a Nobel díjat, 2014
